nem tudtam aludni, hát verseltem...

Nyugalomra vágyva

Álmokkal telve ásítozik körülöttem a sötét,

Éjjeli hangokat ugatva a késői alkony mögé,

Melyet átszőtt az elmúlás elkongatott csendje,

A világost lezárva, ismeretlen fejezetet kezdve.

Várom az új pihentető mesét, mely szemeimre szállna,

Mellettem a kedvesnek már nyugodt sóhajú az álma,

Míg alakot öltenek a rám nehezedő plafon merev ráncai,

Felidézve a múltunk fájdalmasan lerázhatatlan láncait.

Süllyedve túlálmodnám már a takarva festett tévedéseket,

De szívdobogtató nyitott szemmel hajtogatom a kérdéseket,

Melyre már akkor tudtam előre a fájdalmas választ,

Kirúgva alólam a jövőben vetett biztosnak hitt támaszt.

Fordulnék hozzá, ölelve a felejtés meleg karjaival,

Hagyva a múltat, pihenve a színes jövő álmaival,

De higgadtan tilt az agy, és a bizalommal már megkoptak a vágyak,

Magányosan blokkolt a testem, a hazug emlékek csendben fájnak…

Aludnom kéne új állomokat kergetve, s békésen szállva,

Bízva a jövőben megint és nem a realitások mellé állva,

Pihenni, mámoros álomban újra melegítve azt a reményt,

Hogy testestül lelkestül elnyerjem és kívánjam ismét a kezét.