Harmadik nap a Kisalföldön.

Vasárnap. Reggel 30 tojás segedelmével néhány bundás kenyér talált éhes gyomorra, némi fokhagyma és Ferkó szarvas kolbásza társaságában, így megfelelő alapozás után arra a területre navigálódtunk, ahol az előző nap a sólymosok voltak, a szopóba:). Ők meg a mi szombati árkainkra. A tervezett nagykiterjedésű nádasos érpartra nem mehettünk, lévén ott nem volt kibocsátás, és ott tyúkot így nem lehetett fogatni. Temetőnél lecájgolunk, ahogy szoktuk. Kissé megapadt a társaságunk, Sólymik is a vendéggel kevesebbel szántották a határt. Mint este elmondták találtak még utánunk elég fácánt a madaraik alá, így minden madár tudott sikeresen repülni vad után. Szép, vagy emlékezetes pedzést nem mondtak.

A sólymosok tegnapi vendége a „lovas” és fia ma velünk jött. Tajga nem igen lesett rá a húsra, így a kocsiba maradt és Grétivel terveztem a délelőtti, koradélutáni támadást. Persze bízva hernyómba könnyített szerkóban, csak a ügetős hátizsákkal és a hívóhúsos övtáskával. Együtt sétáltunk le a patak hídjáig, egy őzkelésem volt, de Grétit nem izgattaJ. Az első csatornán mindjárt toronyba kelt és visszafelé repült egy kakas, mely alá engedett Mumi. Nagyon szép magas üldözést láttunk vagy 800 méter hosszan, majd a domb és a főút melletti erdő eltakarta őket a szemeink elől. Persze biztattuk Mumit, hogy a kis vadonfogott hím igen rajta volt és meg lesz, mert elég tiszta az erdő alja, de ez sem noszogatta futásra az öreg csontot. Dandártábornokát a lábához parancsolta megindult a híd felé vissza sétálva. Bubú, ki a házigazda és megfelelő terepismerettel rendelkezett, jelezte, elmegy a Muminak segíteni. Mi meg ezen a csatornán, meg a patak parton keresgéljünk. Közben többen jelezték, még nem engednének, mert a megenyhült időben mindenki madara picit ideges volt, és végül egyedül maradtam engedésileg. A patak parton egy kutya kitolt egy tyúkot, mely magasan és pár száz méterre mögöttünk hosszázta a nádas sávot. Grétit felé dobtam, de látszott rajta ma neki is korai még az örömködés, meg messze van az a tyúk is. Ennek ellenére szépen elrepült a tyúk irányába, de csak magasított, és szép magas anwartban körözött felettünk. Többen mindjárt érdeklődtek, hogy anwartból nyomom-e, de mivel már bujkált bennem valami kórság, nem tudtam a viccnek e fonalát felspulnizni. Gréti az ártéri óriás fűzek egyikének a csúcsába beült. Semmi gáz, lehívom, gondoltam. De ő nem akart lejönni. Én türelmesen hívogattam, mert most más úgy sem enged, nem rabolom senki idejét, Mumi is keres még egy kilométerre, így nyugocccsság volt. Hernyóm nem jött, sőt nem is akart jönni. Közben tán a Juci, kitolt az előző tyúk kelésénél még egyet, mely szintén magasan és a patak hosszában repült el, persze most már sokkal közelebb a hernyóhoz, így egyből rajtolt is a drága, de a nádba vágódó tyúkra nem vágott le, hanem magasított csak egyre, majd túlszállva vagy 300 métert a következő bekötőút fáinak egyikén landolt. Gondoltam oda megyek és lekönyörgöm valahogy. Vizslám viszont már a nádnál volt, és aktív keresési recsegésére a tyúk kirepült és irány visszafelé a falú, a temetőhöz közel, ahol az autókat hagytuk. Bár több száz méter volt az előnye, a hernyóm erősen utána tapsikolt, de szerencsére az utolsó fasornál leszállt, így kimaradt a falusi tyúkturizmus. Itt megint egy 10 perces könyörgés, mely közben elgondolkoztam azon, hogy jó, jó, a tegnapi tyúkokon azért picit túlzás volt tőlem a bőséges jutalom, mert csak a vad érdekelte és nem én. Míg hívogatom, elrúgja magát, és irány visszafelé az előző helynek, de a libatelep fáján landol. No fene, lúdra éhezett? Nyúlas mondja, amikor visszamentem hozzájuk, hogy volt még egy tyúk, ami átrepülte a liba telepet a falu irányába arra indult be, de valszeg az istállóktól nem látta merre. Na a telepi dolgozók, pár bundi ugatása, és a libák zajongása valahogy visszazökkentették, meg nem is ült olyan magasan, így 5 perc után a kezemre szállt, de nem igazán evett. Hmm lehet, a köpet még benne van? Visszabattyogtam a többiekhez, Tetkós és Zlacika elindultak az eredeti csatornán, mi derékszögben a patakon mentünk többiek. A harrisos fa bekötő útjánál vettünk egy ballost, ezen mentünk fölfelé, Halászunk lent maradt a patak partján. A folyócska jege különben elég jól megbírt minket, a nap folyamán csak Ferkó szakadt be jobb lábbal kötésig, de gyorsan hasra vágta magát a jégen, és erős mellúszást imitálva, átlökdöste magát a túlpartra. A fasoron semmi, így ismét egy balossal és nagy körrel arra a csatira indultunk, melyen a Tetkósék kerestettek. Ezen az összekötő gazos árkon sem volt semmi. Már 1 óra volt és nem találtunk tényleg semmit. A Tetkósék után mentünk a csatornán, lévén nem volt más választás, vagy vissza a patak partra, és a felette lévő erdő, meg a falú alatti részek. De bíztunk benne, hogy ahogy tegnap, ma is kihagynak a kutyáik. Így is volt, egy kakast találtunk, de felém kelt, így a Nyúlas, aki jelezte, már engedne, nem mert engedni, pedig mondtam, hogy a következő az övé, lévén a hernyóm már három tyúk lehetőségét elpuskázta, és nincsen annyi, hogy várjunk a csodára. Szépen végig néztük, ahogy a kakas visszarepült a 800méterre lévő bokrosig. Még mentünk párszáz métert, mikor a Ferkó telózott, hogy beszakadt, és menjen a Nyúlas a járgánya kulcsával, hogy átöltözhessen, mert petefészekgyulladása lesz különbenJ

Persze a Nyúlas a kellemest a hasznossal, a landoló kakas irányába vette az utat, mi meg tovább a Tetkós nyomán, melyet bő vérnyom szegélyezett. Onedin taperálta és bemondta a tutit, hogy kérem ez friss! Gyorsan kutyáink lábát néztük, de nem az volt. Néha egy-egy helyen annyi vér volt, hogy már tüdőn lőtt őzre gyanakodtam. Felhívom a Tetkós éle még, és mondta, hogy a madara a kelő fácánt kiugrasztó Zlacika kutyáját rúgta orrba, abból dől a vér, de már kezd abba maradni és a fácán is meg lett. Szegény Laci, minden vadászaton valami van a kutyával, hő sokk, arasznyi szakadás az oldalán, most meg orrba rúgják éles karommal! Még pár üres kilométer, oszt áll a kutyám. Mivel még nem volt engedő, a kirobbanó tyúk után engedtem a hernyót. A vad tyúk magasan és ezerrel átszelte a látóhatárt, nem is láttuk hol szállt le, de valahol messze a patak parton, vagy valami távoli fasoron. Mindenesetre tudott repülni, az biztos. Hernyóm néhány száz méter után rájött, ehhez még kevés a kocsitréninge, vagy a tegnapi bőségtál nyomta még a bögyét, de kiszállt a partiból és egy távoli fa hegyére ült varjú mód. No itt megint némi könyörgés percekig, meg közel, távolhívás. Oszt jól felhúzott és otthagytam, hogy majd jön utánam ez a lusta lotyó, ha éhes! A többiekhez akartam visszamenni, kik pár száz méterre csendben várakoztak. No hallom csörgőit, elrúgta magát, visszanézve a vállam felett, látom nem irányomba, hanem derékszögben a mélyszántás közepe felé zuhanózik, majd levág távol és egy nagy kukorica csutával birkózik, mint mindig. Szépen irányába baktatok, mert a felengedett mélyszántás, igen lumbágó gyanús mozgást eredményez, így semmi hirtelenkedés. Hernyó amúgy is órákig tud mindig valami fadarabbal, csutával játszani, de legalább a földön van, és innen fel tudom venni, hogy ne várakoztassam tovább a többieket.

Már olyan 100 méterre lehetek tőle, amikor az Aba kutyám közelít a „játszó” hernyóhoz, a játék csutából hirtelen egy mezei nyúl lesz, mely a kutyát meglátva, lerúgja a pajzán zsokéját és inal elfelé. Hernyó utána rúgtat, és két gyenge kísérletet tesz a játék folytatásához, de végül csak a hantot markolta el. Hitetlenkedve hívom kézre. Eddig nyulat soha nem akart, pedig prezentáltam neki a kilóstól fölfelé. És mi a tökömért ragadt a sárba úgy a nyúl, hogy csak a magyar vándort járta rajta? Azt láttam csak távolról, hogy rángatna ki valamit a földből, ahogy eddig is csinálta a csuta szárakkal, gyökerekkel. Rejtély számomra, miért hagyta magát a nyúl masszíroztatni. Mindegy mentünk tovább. Ugrott két nyúl, Onedin úgy döntött leszerszámoz. Visszakanyarodtunk a nagy kör után vissza a patak felé, hátha lesz ott még valami. Szépen leburgyingoltunk a nagy nádat és sást, volt egy állásom, amit átadtam az Onedinnek, de mire átszambázott volna a folyó jegén, elinalt. Tán félt a jégtől, mert nem mert végül átjönni. Volt egy állás, abból Grétike fogott egy „egeret”, melyre beszúró szerelésként hasmántoltam, mert felkapva elrepült volna vele. Ismét már a kocsik magasságában, toltuk a patak medret, immár harmadszorra. Onedinék ismét visszafelé kanyarodtak a mélyszántásnak, én meg a nagy nád felé, ahol Halászunk több fácánt talált, de nem mert engedni, mert mind a faluba repült. No én is találtam egyet, melyet tényleg a faluhoz üldözött a madár, és felült fölé egy fára. Persze túl közel nem tudtam hozzá menni, így hívogattam reménykedve. Közben bevillant, se a zsinórom nincs itt, mellyel vonszalékot húzhatnék neki, se galamb, se semmi, mert bíztam a jó kézre jövésében, ami itt a baromfiudvaroknál ugye most nem működöttL

Hívtam és a falutól elfelé mentem már vagy 200 métert, fél szemem rajta, mert ugye adó nem volt rajta, oszt elrúgja magát és landol a kezemen. Mohósága mutatta, kiköpetelt végre. Na irány vissza a kocsikhoz, elő a héját, mert lassan 3 óra. Még feldobom egy fára már biztonságos távban a falutól, hogy kis szabadon követés és fájront. De nem jött, hanem betámadott a libafarmra. A libák szétcsapott szárnyakkal üvöltve várták a hernyómat, mely ez a védekezési póz, hálistennek eltérített egy benti bokorra. Innen viszonylag hamar kézre jött, éppen megúsztam az őrkutyák gatyaszabási törekvéseit. Elég! Megetettem, megkötöttem, és mire vissza értem a kocsihoz, már igen fájt a fejem és a bennem mutatkozó nátha lebeszélt egy héjás nagy kanyartól, főleg, hogy az egész napi menetelés nem adta azt a bizakodást, hogy még egy fácánt találok. Így megetettem a héját is. Nyulas kocsijában ott a kakas, tehát még is megtalálta a nádból kikelőt. Ledőltem a kocsiba, közben bejöttek a fiúk, hogy indulhatunk vissza. Nyulas fogatott még egy tyúkot, Ferkó, Tetkós, és Zlaci is egy zsákmánnyal jöttek be. A többieknek nem sikerült. Mumi is elfáradt, sajna az első kakasa nem lett meg, még volt két engedése, oszt ő is feladta az értelmetlen cuppogást. Még némi kis kaját, kávét benyaltunk, meg én még egy aszpirint. Záróterítékeltünk, és irány haza.

Hát röviden a szemszögömből így zajlott le, a második Kisalföldi vadászat. Soha rosszabbat!